1978–1983 Debreceni MVSC 95/2
1983–1990 Bp. Honvéd SE 138/3
1990–1994 SR Delémont
1994–1995 FC Cornol
1981–1989 Magyarország 55/1
Sallai Sándor tizenhat évesen lett szülővárosa csapatának, a Debreceni MVSC-nek az igazolt labdarúgója. Az 1978/79-es bajnoki idényben mutatkozott be a felnőttek között. A Debrecenben 95 bajnoki mérkőzésen 2 gólt szerzett. 1983 nyarán került a Bp. Honvéd csapatához.
Hét szezont töltött el Kispesten, ezalatt 138 bajnoki találkozón 3 gólt szerzett. Ötszörös magyar bajnok, kétszeres Magyar Kupa (MNK) győztes és egyszeres kupa-ezüstérmes lett.
A Honvéd után 1990-ben Svájcba igazolt, négy évig az SR Delémontban, egy évig pedig az FC Cornol csapatában szerepelt.
Sallai 1981 és 1989 között 55 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, ebből az első 11 meccsen még a DMVSC játékosaként.
Szerepelt az 1982-es spanyolországi és az 1986-os mexikói labdarúgó világbajnokságokon, a válogatottban 1 gólt szerzett.
Aktív pályafutása befejeztével az üzleti életben helyezkedett el, volt Nagy Antallal és Esterházy Mártonnal közösen sportszergyártó és forgalmazó cége, de dolgozott pénzügyi és biztosítási szektorban is.
Íme egy riport vele:
- Abban az érában a pesti nagycsapatoknak sok előnyük volt, különösen az
igazolás terén. Ott volt mindjárt a katonaság. A vidéki válogatottakat
így szerezték meg. Velem is közölték, hogy vagy bevonultatnak három
évre, vagy a Honvédba igazolok, s akkor nem kell bejárni a laktanyába.
Szükséges rosszként utóbbit választottam, de rengeteg élménnyel
gazdagodtam. Igaz, anyagilag sohasem jártam jól, mert Debrecenben saját
nevelésű kisgyerek voltam, a Kispesten meg örültem a zsoldomnak, s
annak, hogy nem kell három évet lehúznom a katonaságnál.
Elcsalták az 1986. áprilisi, Debrecen-Honvéd 1-1-re végződött bajnokit. Mi történt pontosan?
- Abból a Honvédból már csak én játszottam idehaza, a többiek külföldön,
így engem tudtak csak elővenni. A lényeg, hogy mi bajnokok voltunk, a
Debrecennek viszont egy pont kellett a biztos bentmaradáshoz, mert a
nagy rivális Békéscsaba is otthon játszott, s benne volt a pakliban a
győzelme. Senkinek se volt kedve lejátszani a bajnokit közülünk, egy
nyűg volt az egész. Repülővel mentünk, s ahogy vége lett a meccsnek,
repülővel jöttünk is vissza Pestre. Csakhogy előtte a lakásomon keresett
fel Sz. Sándor, a Debrecen akkori „atyaúristene”, akinek csókolomot
köszöntem – és aki ma már nyugdíjas, de milliárdos vállalkozó – s
közölte: Sanyikám, tegezzél nyugodtan, ne törődj semmivel. De te is
debreceni vagy, nem teheted meg, hogy kiejtitek a csapatot. Tudod mi a
dolgod… Egyébként meg itt laknak a szüleid, a két testvéred,
tönkreteszem őket, ha győztök. Milyen a sors, éppen 1-1 lett, de nem
volt bunda, esküszöm. Döme rúgott egy gólt, majd egy kavarodás után a
Debrecen is betalált. Ennyi. A dolog pikantériája, hogy a Loki akkor is
bentmaradt volna, ha győzünk. A meccs után az egész Honvéd a Tiszti
házban ünnepelt, ahová betoppant az említett vállalkozó, megköszönte
nekünk az eredményt (…), s letett 600 ezer forintot az asztalra. Abból
még a tartalék játékosok is kaptak, mindenki talált pénznek fogta fel az
egészet.
- Hosszú idő telt el, s egyszer csak jöttek értem. Se szó, se beszéd,
bevittek. Három napig a családom se tudta, hol vagyok, mi van velem,
miközben másnap reggel indultam volna az Oviedóhoz. Oviedo helyett
azonban a Tolnai utcában kötöttem ki, mindenképpen rám akarták húzni a
vizes lepedőt, hogy ismerjem be a bunda tényét. De az a meccs nem volt
bunda. Azt már csak később tudtam meg, hogy a két cellatársam beépített
ember volt. Tönkretettek, a csúcson voltam. A Real Oviedo akkor került
fel a spanyol élvonalba, s nyomban harmadik helyen végeztek. Valószínű,
velem is bronzérmesek lettek volna, s horror pénzt kereshettem volna.
Azért így se kötöttem rossz szerződést, három évre hatmillió dollárért
írtam alá, arról nem beszélve, hogy már akkor 55-szörös válogatott
voltam. S ha egy évben kétszer a Real Madrid, kétszer a Barcelona ellen
játszom, valószínű, hogy onnan is meghívást kapok a nemzeti csapatba… De
engem kitaláltak a bundabotrány fekete bárányának, s ezt később be is
vallották. Nem kaptam ugyan eltiltást, de három évig se útlevelem, se
munkakönyvem nem volt. Ellehetetlenítettek. Amikor három év múltán
tisztázódott minden, nyomban visszakaptam a papírokat, de a legszebb
időszakomat vették el tőlem, s utána csak lógtam a levegőben. Benkő Laci
bácsi sokat segített, s Demján Sándor is, aki megengedte, hogy a Skála
egyik folyosóján árulgassak, hogy legalább éhen ne haljak.
- Nagy Anti barátom hívott Svájcba, így kerültem 1990-ben a Delémont
csapatához. Edzés nélkül, kondi nélkül, tíz kiló súlyfelesleggel.
Mondták, hogy akkor meccseket kellene játszani. Na de én akkor már évek
óta nem futballoztam. Elvittek egy harmadosztályú, gyönyörű,
villanyfényes pályára, adtak egy két, három számmal nagyobb cipőt,
aminek az orrát kitömködtem, akkora volt, s irányító középpályást
játszattak velem. Rúgtam néhány gólt, s azonnal leigazoltak még ilyen
állapotban is. Szép éveket töltöttem odakint, valamelyest anyagilag is
rendbe jöttem, de kárpótolni nem tudtak soha. Az utolsó évben
megsérültem, hazajöttem gyógyulni, de egy injekciókúra hatására még az
is kérdéses volt, hogy menni tudok-e, vagy tolókocsiba kényszerülök.
Svájcban nyolcórás műtéttel raktak helyre, de ahogy a bundabotrány miatt
sem gondoltam perre, úgy ezért sem pereltem. Idehaza kétszer is
elintéztek, de sohasem kárpótoltak…
A DMVSC csapatában az alsó sorban, balról a harmadik
Az 1981-es bukaresti VB selejtezőn, mikor először volt válogatott
Sallai Sándor manapság
Források:
http://valogatott.blog.hu/2014/03/26/osztalynaplo_sallai_sandor
http://focitortenelem.blogspot.hu/2014/11/sztorik-80-as-es-90-es-evekbol-2.html